Tegnap este az egyik barátnőm megosztotta egy képet az oldalán, és egyszerűen nem tudtam szó nélkül hagyni, és egész éjjel ez járt a fejemben. A képen a következő felirat állt: az az igazán erős, aki éjjel könnyeit a párnába fojtja , de reggel bánatát egy mosoly mögé bújtatja és legjobb formáját mutatja.

A lánnyal, sajnos az utóbbi időben ritkábban beszélünk, mint korábban, mert sok nehézség volt/van az életében, és ezek miatt eltávolodtunk egymástól. Sokszor azt mondta, hogy nincs olyan állapotban, hogy beszéljünk. Amit részben megértek, részben viszont, a barátság arról is szólna, hogy ha rossz dolgok történnek velem, akkor legyen valaki aki előtt lehessek gyenge, szomorú stb. De ezután a tegnap esti kép után, sokminden világos lett bennem!

A daganatos betegekkel való munka során megtanultam, hogy nem éri meg álarc mögé bújni, nem éri meg minden érzést elfojtani, és főleg nem éri meg úgy élni, hogy a külső elvárásoknak akarjak csak megfelelni.

Ami még a jobbik eset, mert a legtöbbször mögötte testi tünet, gyógyszer, alkohol van.

Arról nem is beszélve, hogy mire tanitom így a gyerekem? Arra, hogy soha sem lehet gyenge, hogy soha sem lehet szomorú, sosem sírhat, mert akkor alacsonyabb rendű lesz, mint a többiek. Aztán csodálkozunk, hogy ugyanezek a gyerekek nem képesek érett kapcsolatok kialakítására felnőttként.

Miért is nem lehet sírni? Miért is nem mondhatom, hogy rosszul vagyok? Miért is nem lehetek bánatos, vagy mérges, vagy csalódott?

Szerintem sokkal nagyobb energiát von el tőlem, ha megjátszom magam, ha egy álmosolyt erőltetek magamra, ha előadom, hogy minden szép és jó! Ráadásul az az igazság, hogy ezt senki sem hiszi el, de egyre inkább elüldözöm vele magam mellől az embereket, mert érzik, hogy hamisság van mögöttem.

Mert ahogyan lassan elfojtom a negatív érzéseket, úgy tűnnek el idővel a pozitívak is. Nem tudom az egyik oldalt szívből megélni a másik oldal nélkül. És nem is kellene, mert pont azért van bennünk annyi érzelem, hogy tudjunk miből választani. Az érzelmi analfabétaság éppen az, hogy nem vagyok képes árnyalatan érezni, csak annyi, hogy jól vagyok vagy rosszul vagyok. Holott a kettőnek elképesztően sok árnyalata van.

Ma valahogy nem akarjuk a negatív érzéseket elviselni. Ezért küzdünk pl a gyerekek hisztije ellen, mert nem akarjuk hallani, ahelyett hogy elfogadnánk. Ezért vagyunk képtelenek elviselni ha sír egy gyerek, mert elképesztően tehetetlennek érezzük magunkat, inkább mindent kitalálunk helyette, hinta, játék, cumi, evés, zene, bármi, csak ne sírjon. Ezzel megfosztjuk őket attól a képességtől, hogy megtanuljon kezdeni valamit a negatív érzésekkel és megtanulja az önmegnyugtatást. És máris elkészült a felnőtt, aki képtelen negatív érzéseket megélni. És persze mi az első szavunk ha elesik a gyereke, megüti magát, vagy valami baja van? Semmi baj, ne sírj, hagyd abba a sírást, legyél nagylány/nagyfiú, katona dolog stb. Ebbe növünk bele, és bele sem gondolunk, hogy ez miként ivódik be a DNS-ünkbe, anélkül, hogy tudatosítanánk, vagy azt mondanánk, hogy sírd ki magad, attól jobb lesz, vagy hogy dühöngj nyugodtan, mert megkönnyebbülsz. Aztán felnőttként nem értjük, hogy miért nem találunk egy párt, aki megértő, aki képes velünk együtt érezni, aki érzelmes, akivel meg tudjuk osztani örömünket, bánatunkat, akivel tudunk sírni és nevetni. Mert a vagyunk ez! Még ez ősi esküvői fogadalom is ezt mondja.