A bejegyzés első részében már olvashattátok, hogy mi volt a fogszabályozásom története, és hogy mi előzte meg, mire végül felkerült a készülék. Most pedig lássuk, mi volt a felhelyezés után.
A bejegyzés első részében már olvashattátok, hogy mi volt a fogszabályozásom története, és hogy mi előzte meg, mire végül felkerült a készülék. Most pedig lássuk, mi volt a felhelyezés után.
A legfontosabb már az elején, hogy írjam: megérte!
Ha te is gondolkodsz fogszabályozáson, egy dolgot tudok neked javasolni, hogy vágj bele.
Ne várj.
Én már a második hónap után azt kérdeztem magamtól, hogy miért vártam ilyen sokáig.
Én azok közé a nők közé tartozom, akik utálnak vásárolni. Nem bírom a tömeget, hogy télen melegem van, nyáron meg fázom. Egy csomót kell kocsikáznom a nagyobb bevásárló központokig, alig tudok leparkolni. Utána egy csomót gyalogolok, keresek kosarat, ami legtöbbször megkérdőjelezhető higiéniai állapotban van. Mindig minden át van rendezve, ezért kétségbeesetten bolyongok a sorok között. Az eladók pedig unottan imitálják a munkavégzést, és kerülik, hogy szemkontaktusba kerülj velük, mert még a végén kérdezel valamit. Próbálok sietni, de sosem sikerül hamar végeznem, és így fáradtan és kimerülten keresem a sort a pénztárnál, ahol nem kell majd hosszasan állnom, de ez még sosem jött össze. Ráadásul alig pár dologért mentem be és tele a kosaram. Aztán a pénztárnál, már mindenki ideges, hátulról tolnak, hogy haladjak, miközben fürkészik, hogy én miket és mennyiért vettem. Majd pakolás, vagy kosártolás a kocsiig, persze sosincs elég szatyor, kosár, táska. Kosarat vissza. Újabb autóút hazáig. és otthon a kipakolás. És ha mindehhez 1-2 gyerek, vagy netán férj társul, akkor az maga a rémálom.
Pár hónapja rátaláltam egy vállalkozó anyukákat összefogó csoportba, a neve Mompreneurs.
Eleinte csak néha ránéztem, hogy mégis mi történhet ott, és három dolgot meglepődve vettem észre.
Ezen felbuzdulva elkezdtem szervezni a helyi, debreceni vállalkozó anyukák találkozóját.
Egyszer el kellene jönni Budapestre!
Nézd itt az Országház!
Megnézzük valamikor Pestet?
Ó, de szép, álljunk meg egy kicsit!
Ezek voltak a szokványos mondatok minden alkalommal, amikor átutaztunk Budapesten. De valamiért ez mégis évek óta tolódott, és minden alkalommal az volt a válasz a gyerekeknek, hogy majd egyszer, majd legközelebb!
Úgyhogy a múlt hétvégén, kaptunk az alkalomon, hogy egy konferencia miatt fel kellett menjek Pestre, és szabad volt egyebekben a hétvége, így gyors elhatározás után, úgy döntött a családi tanács, hogy egy napot turistáskodunk!
Nem gondolom magam a természetvédelem nagy hősének, de egy józanul gondolkodó embernek igen, aki felfogja, hogy bármilyen kis porszem vagyok a gépezetben, az én felelősségem is, hogy változzon valami a világban. Ha már javítani nem tudok rajta, legalább ne rontsak tovább a helyzeten.
Nem tudom ti, hogy vagytok vele, de nekem a reggeli a nap legnehezebb étkezése. Tudom, hogy a nap legfontosabb étkezése, és oda kell rá figyelni, de valahogy sosem fér bele a reggelembe, főleg azért nem, mert inkább alszom még pár percet.
Szerencsére addig már eljutottam, hogy ne induljon a nap éhgyomorra, de mégis minden reggel ugyanazzal a furcsa érzéssel állok a konyhában, hogy mit reggelizzek.
Az egyik titkos vágyam, hogy olyan helyen éljek, ahol reggelente, mint a szállodákban, csak bemegyek a reggeliző helyre, ahol isteni finom, egészséges reggelik, friss gyümölcsök várnak rám.
4 éve dolgozom egy network marketing cég partnereként. És ezalatt a 4 év alatt, rengeteg értelmes és intelligens emberrel találkoztam, akik köszönték szépen, nem szerettek volna velem együttműködni, de attól függetlenül sokukkal a mai napig baráti viszonyom van. Kölcsönösen tiszteljük egymást és egymás munkáját, mert ez lenne a normális. De nem mindenki ilyen. Sokan valamiért kényszert éreznek rá, hogy különböző formákban, hol szebben, hol csúnyábban kioktassanak, felvilágosítsanak, vagy éppen helyre tegyenek.
De kérdem én, miért is? Illetve milyen jogon?
A legfrissebb kutatási eredmények szerint a legnehezebben viselhető és legmegbetegítőbb érzés a mai világunkban a tehetetlenség. Eric Fromm, elismert analitikus pszichológus ezt így fogalmazta meg:
Semmit nem tudok befolyásolni, semmit nem tudok elindítani, akaratommal nem tudom elérni, hogy bármi megváltozzon a külvilágban vagy magamban, nem vesznek komolyan.