Pozitív jövőkép egy negatív világban

Ezt olvasd el, ha neked is eleged van a cinikus megjegyzésekből

2018. augusztus 10. - laczko.majer.reka

Pár nappal ezelőtt a férjemnek megjegyezte valaki, hogy milyen jó, hogy én ilyen sokat vagyok otthon nyáron a gyerekekkel. De tudjátok, azon a tipikus cinikus hangnemen, amitől az ember zsebében kinyílik a bicska.

Sokszor eszembe jut, hogy milyen érdekes lenne, ha az emberek feje fölött olyan kis buborékfelhő lenne, mint a képregényekben, ahol lehetne olvasni a valódi gondolatokat. Szerintem egy pár óra alatt megváltozna az egész világ. Ezt az egy dolgot egyszerűen nem bírom megfejteni (na jó, sok más dolgot sem). De ezt nagyon nem. Hogy miért vagyunk ennyire irigyek és cinikusak.

img_9968_1.JPG img_9963_1.JPG

 

Miért nem mondta Robinak ez a személy, hogy mennyire bánt, hogy az én feleségem nem tud ennyi idő otthon lenni nyáron a gyerekekkel. 

Ennyire nem hagyja az egónk, hogy gyengék és sérülékenyek legyünk?

Vagy tényleg elhisszük, hogy senki sem lát az álarc mögé? Ugyan már!

Azt hisszük, ha másnak is szar az élete, akkor nem baj, ha nekünk is az?

Képtelenek vagyunk a dicséretre, a kedves szóra, az őszinte bírálatra. És nem csak adni, kapni sem tudjuk. Ha valaki valami kedveset mind, azon gondolkodunk, hogy mit akarhat tőlünk, miért is mondta ezt. Ha kapunk egy kritikát, azonnal visszatámadunk, el sem gondolkodunk rajta. Hiszen mi hibátlanok vagyunk, és hogy jön bárki, hogy ezt kétségbe vonja.

Mennyivel könnyebb lenne az életünk, ha befejeznénk a hazudozást, elsősorban saját magunknak. Nem akarnánk mindenkinél erősebbek, okosabbak lenni, és azt mondanánk, amit valóban érzünk és gondolunk.

Gyökeresen változnának meg az emberi kapcsolatok. És végre azokkal vennénk körül magunkat, akik valójában fontosak nekünk. És igen, biztosan kevesebb ember lenne körülöttünk, kevesebb ismerősünk lenne a Facebook-on, vagy kimaradnánk néhány programból. De érdemes lenne belegondolni mit nyernénk cserébe.

Miért az irigység és a rosszindulat lett a legáltalánosabb érzések egyike?  Még testvérek, szülők és gyerekek, barátok közt is. És ezt nem csak filozófiai kérdésként írom. Ebben élek, ezt tapasztalom, ez látom magam körül, szinte mindenhol. És minden alkalommal megdöbbent, főleg amikor ez közvetlenül érint.

Egyre nehezebb értékes emberi kapcsolatokat kialakítani és fenntartani.

Mit lehet tenni ez ellen? Szerintem azt, hogy bevállalod, ha te másképpen akarsz élni, ha te máshogyan gondolkodsz, és nem magadat nyomod el, hogy megfelelj másoknak.

Én ezen az úton indultam el pár éve. Meg kell mondjam sokkal nehezebb, mint a képmutatás, álarcok és szemfényvesztés útja. Úgy tűntek el szempillantás alatt emberek az életemből, mint ha soha ott sem lettek volna. Volt, akiktől magam kezdtem távolodni, mert nem akartam már megjátszani magam előttük. Volt, akik eltűntek, mert az már nem tetszett nekik, ha valamiben nem értek velük egyet és nem vagyok bólogató János. Az pedig végkép kiveri a biztosítékot, ha netán vissza mersz szólni. Pedig mára nekem ez a legviccesebb. J Amikor valaki cinikusan megjegyez valamit, visszadobom a labdát, hogy mit is akart mondani valójában. Pl. nemrég megjegyezték, hogy jó szőke vagy már Réka, mire én: Azt akarod mondani, hogy tök jó a hajad Réka? Ha láttatok már megdöbbentő arcot.

De azt nagyon megtanultam a munkámból, hogy az élet tényleg nagyon rövid, és nem akarom arra pazarolni, amire nem éri meg. Tudom, hogy mindig ide térek vissza, de az elmúlt 6 év amit az onkológián töltöttem nem múlt el nyomtalanul. És szeretném, ha minél többen tanulni tudnánk ebből.

És csak azért is itthon vagyok, és jól érzem magam a gyerekeimmel, és erről még posztolok is. Ha neked ez fáj, kezdj el azon gondolkodni, hogy miért. Mert hidd el nem ok nélkül érint meg egy kép vagy egy poszt, vagy egy másik ember élete. Sokkal többre mennél azzal, hogy ha nem mások életét kritizálnád, hanem a magadét tennéd rendbe!

Ja, akinek nem inge ne vegye magára, magamnak beszélek nem nektek!