Pozitív jövőkép egy negatív világban

Pozitív jövőkép egy negatív világban

Gondolatok a tanév lezárására

Olvasd el, ha neked is hosszú volt ez a tanév

2018. június 20. - laczko.majer.reka

Nem titkolom, életem egyik legnagyobb csalódása az iskolarendszer. Amíg nem volt a saját gyerekem az iskoláskor közelében, úgy igazán nem is érdekelt a téma. Meghallgattam, ha valaki erről panaszkodott, bólogattam, de valahogy belül az volt bennem, hogy persze, persze, biztos nem nevelted meg azt a gyereket. Aztán mit hozott az élet? Én lettem, aki úton útfélen arról kezdett beszélni, hogy valami nagyon nincs rendben!

jeffrey-hamilton-571428-unsplash.jpg

Na, de ne ugorjunk a sztori végéhez. Én magam szerettem a sulit, szerettem tanulni, jó tanuló voltam, mondhatni tanárok gyöngyszeme. Szorgalmas, rendkívül szófogadó, csendben van. Minden tanár ilyen gyereket kíván magának, most már tudom, hogy azért, mert nincs vele semmi gond. Akár azt is mondhatnánk a stréber, persze, akkor utáltam volna, ha valaki ezt mondja. És idegesített mindenki más, aki órán beszélt, röhögött, mozgott, zavart engem.

Aztán jött az öcsém, aki mindenben az ellentétem, így természetesen a tanulásban is. Nem bírta a kötöttséget, hogy neki megmondják mikor mennyit, tanuljon, hogy olyasmit tanuljon, ami nem is érdekli, és nincs is értelme, hogy bemagoljon bizonyos dolgokat. Egyszerűen nem értettem mi van ezzel a gyerekkel. De az iskolaévek egy véget nem érő dráma volt. Viták, veszekedések, szülők rendszeres behívása az iskolába, stb. És én közben mindig arra gondoltam, ha nekem egyszer lesz egy gyerekem, biztosan nem olyan lesz mint a tesóm, csakis olyan mint én, és szinte láttam a lelki szemeim előtt a kis szemüveges, 5 évesen író-olvasó-számoló, zsenikémet.

Mire végül eljutottam oda, hogy a saját gyerekem közeledett az iskolás korhoz, kellő mennyiségű fejlődéslélektani szakirodalom, kellő mennyiségű szülő beszámolója és rengeteg cikk volt a fejemben, és az eredeti elképzelést magam mögött hagyva elindultam iskolakeresésbe.

Utólag elnézést kérek mindenkitől aki azokban a hónapokban találkozott velem, mert valószínűleg a melyik iskoláról mit tudsz, a te gyereked hova jár, meg vagytok-e vele elégedve kérdéseken kívül nem túl sok témáról lehetett velem beszélni. Egyházi, állami, magán és alternatív, minden szóba jött. Pedig csak egy dolgot kerestem. Egy olyan iskolát, ahol a gyerekem jól érezheti magát, ha már a napjai nagy részében ott lesz.

Hát olyan nagy kérés ez?

Végül megszületett egy döntés, és elindult az iskolai karrierünk. Az elején minden jól indult. Ő szeretett iskolába menni, jól érezte magát, izgalmas volt a sok új dolog, aztán ahogyan teltek a hetek és hónapok, valahogy változtak a dolgok. Egyre több volt a panasz, hogy valami más mint korábban. Közben volt egy tanítóváltás is, de mivel közeledett az év vége, gondoltam fáradt szegény, majd nyáron kipiheni magát.

És jött a második osztály, ami maga volt a dráma. Egyszer csak belekerültem ugyanabba az élethelyzetbe, amiben a szüleim voltak a tesómmal. Boti nem akarta menni iskolába, nem volt kedve, nem érezte jól magát, míg a másik oldal egyre többször jelezte, hogy bizony Botika nem olyan jó gyerek már, mint az elején. És szépen lassan, észrevétlenül ez lett a napjainak meghatározója.

Próbáltam rájönni mi a baj. Persze a pszichológus anyuka, azonnal kutatni kezd. A tanárok egyre többször faggattak, hogy mi történik otthon, biztosan válunk, vagy elhanyagoljuk a gyereket, vagy legalább verjük, hogy valami valódi trauma legyen.

Míg rá kellett jönnöm, hogy a gyerekemmel semmi baj nincs, és nagyon is jó ami vele történik, egyszerűen önmaga tud lenni az iskolában. Egy egészséges, vidám, viccelődő, életerős, energiával teli 8 éves kisfiú, aki éppen azt csinálja, amit egy ennyi idős gyereknek csinálnia kell. És ezt ő fogalmazta meg: "Azt akarják, Anya, hogy olyan legyek, aki egész nap meg se mozdul, csak ül a széken és nem szól egy szót sem." És ez meghozta a megvilágosodást, és egyben a szembeszállást, mert innentől kezdve, már nem az volt a válaszom a tanító néninek, hogy majd beszélek Botival, hanem az, hogy miért baj ez!img_8994.JPG

Olyan ez, mint a hospitalizáció. Egy jó pár éves fejlődéslélektani kutatásban mutatták ki először, hogy amikor a gyerekek kórházba kerülnek, és amikor még nem lehetett mellettük egész nap az édesanyjuk, az első időkben ordítottak, sírtak, sok probléma volt velük, majd ahogy telt az idő, és rájöttek, hogy ez nem fog változni, egyre csendesebbek lettek, nem szóltak senkihez, egész nap alig beszéltek, alig ettek. Az orvosok pedig örültek, hogy végre jó gyerek lett, csak közben depresszióssá vált. Hát ez történt itt is, csak fordítva. Amíg még idegen volt a helyzet, egy felvett viselkedésmintát követett, de ahogyan megszokta, egyre inkább tudott önmaga lenni.

De akkor bennem valami megváltozott. Átértékeltem a saját iskolás koromat, a tesóm iskolás korát. És a saját gyerekem mellé álltam. Neki csak egyszer vannak iskolás évei, és nem hagyom, hogy egy rendszer, egy iskola, egy tanár ezt tönkretegye. Így elindult a harc.

A harc bennem, hogy le tudjam győzni azokat ez elvárásokat, amelyek az évek során rám rakódtak. Hogy azt tudjam átadni, hogy nem számít hány pontos a dolgozat, és milyen jegy van az ellenőrződben. Az számít ami a szívedben van. És ez bizony küzdelem volt, még a tanárral is, amikor azért nem adott max pontot egy feladatra, mert Boti egyből tudta a végeredményt, nem kellett levezetnie. Kérdem én, miért értékeljük többre azt, aki nehezebben jön rá, akinek több idő kell, de mindent szórol-szóra úgy csinál ahogyan neki megmondták, annál aki tud gondolkodni, akinek vág az esze, aki összefüggéseket lát át.

Miért kell gépeket nevelnünk, egyforma bábukat, aki bólogat, integet, és legyezgeti a tanár egóját.

Az aki többet akar, aki azt meri mondani a Tanár néninek, hogy unatkozom az órán, azt megszégyenítik, és kiküldik. Milyen rendszer ez! Én is tanítok, és ha azt látom, hogy nem rám figyelnek, unatkoznak, akkor elgondolkodom, hogy lehetne érdekesebb, színvonalasabb, jobb órát tartanom, nem a diáknak megyek neki.

Osztagatjuk itt sokan a sok okos Vekerdy idézeteket, de minek, ha ez nincs benne a mindennapjainkba. Pár napja mondta nekem valaki, hogy kétféle diplomát adna pedagógusnak, ez egyik a rendes, a másik pedig egy olyan, amiben benne van, hogy megígéri, hogy sosem megy gyerekek közelébe. Sajnos kicsit én is ezt gondolom, hogy ne mindenki alkalmas erre. Én sem hiszem, hogy az lennék, nem is mentem tanítónak. De akinek ez arról szól, hogy bemegyek órára, előadom, hogy milyen nagyszerű vagyok, és 7-8 éves gyerekektől várom, hogy a sérülékeny énképem rendbe tegyék, akkor annak, azt kell mondanom, hogy nem akarom, hogy a gyerekem közelében legyen. És nem vagyok erre büszke.

Így harcolni kezdtem a tanárokkal, mert azt gondolom, hogy a legtöbb dolog, ami miatt panaszkodnak, az ő kompetenciájuk megoldani. Nagyon tetszett egy cikk, ahol Ranschburg nyilatkozott jó pár évvel ezelőtt, és azt mesélte, hogy amikor egy egyik alkalommal az apukájának róla panaszkodtak kisiskolásként, hogy milyen rosszul viselkedik, mert beszél és kérdez, az apukája csak annyit mondott, hogy otthon pedig nem eszi meg a főzeléket. Nagyon tetszett ez a mondat, és ez lett az új taktikám. Nyilván ez nem az alapvető viselkedési normákra vonatkozik. De a mi esetünkben nem is erről volt szó. Nem verekedett, nem beszélt csúnyán, nem bántott másokat, nem volt agresszív stb. Egyszerűen kérdezett, válaszolt, gyorsabb volt mint a többiek, néha unatkozott, és kifejezte a véleményét a maga 8 éves módján. Amivel egyszerűen nem tudtak mit kezdeni. 

És ez a harc a végére, sajnos kiéleződött. Nem vagyok rá büszke, de komolyan elbeszélgettem az egyik tanárnénivel. És meg kell mondjam, nekem nem túl megnyugtató azt hallani, hogy nem tudja magát fegyelmezni, és már nagyon idegesíti Boti, meg az, hogy kritizálja. Elindult köztük egy hatalmi harc, csakhogy neki ezt nem egy 8 évessel kell játszania. 

És elhiszem, hogy nagy a nyomás, és tisztelet a kivételeknek, tényleg nem egy minden tanár hülye posztról van szó. És látom azt is, hogy nem az az irány, hogy a gyerek jól érezze magát az iskolában, szeressen meg tanulni, tudjon összefüggésekben gondolkodni. Ha tud valaki ilyen sulit a közelünkben, szóljon! :-) Vagy benne vagyok, hogy csináljunk egyet!

Ráadásul és tanítok tanár szakosokat, így elég sok tárgyi tudásom van a témában, és fel kellett ismerjem, hogy a kisfiam, ahogyan a testvérem is, a tehetséges gyerek tankönyvi példája. Mindketten nagyon tehetséges táncosok, de magukon hordozzák a tehetsége gyerekek minden negatívumét is, hogy szociálisan nehézségei vannak, hogy makacs, nehezen viseli a kudarcot stb. De ezt tudnia kellene a tanároknak is, mivel tudom, hogy tanulják.

Szóval így telt a második osztályunk! Hosszú volt, nehéz volt, de most itt a nyár. A múlt pénteken elköszöntünk az iskolai felszerelésektől, és szeptember 1-ig nem is szeretnék találkozni velük. Aztán, hogy mit hoz a harmadik még a jövő zenéje.

Hogy mi a megoldás, sajnos nem tudom. Nem tudom, hogy lehet egy gyereknek boldog gyerekkora, és jó emlékei az iskolából, akkor ha mer önmaga lenni.

img_9049.JPG

De egyet tudok, ha egy gyerekkel gond van, akkor jobban kell szeretni!

 

süti beállítások módosítása